A szociális munka kialakulása Magyarországon

A szociális gondoskodás kialakulásának története Magyarországon

 

A szociális gondoskodás története hazánkban hosszú időre nyúlik vissza. A középkórban fejedelmek, püspökök támogatásával szerzetesrendek kórházakat, ispotályokat hoztak létre az elhagyott öregek, gyógyíthatatlanok és betegek számára. 999-ben Pannonhalmán alapítottak egyházi ispotályt, majd folyamatosan az ország különböző részein jöttek létre hasonló intézmények.

 

A XV. századtól kezdve világi fejedelmek, főurak, városok is alapítottak kórházakat ( menházakat), melyek kezdetben a városok szegényeinek jótékonysági intézményei voltak.

A XV. században már találunk utalást arra, hogy az ellátásért a szegényeknek fizetniük kellett, s akik fizetni tudtak más elbírálás alá estek. A gondozási díj fogalmával a XX. században találkozunk először.

1898-ban alakult meg Magyarországon a Szociális Misszióstársulat, melynek tagjai az országban először végeztek hivatásszerűen szegénygondozást.

1927-ben Egerben 6 nő önként vállalt „házi gondozást”. Házról házra járva keresték fel a nyilvántartott szegényeket, koldusokat és az érintettek lakásait takarították, ruhájukat rendben tartották. 1928-ban létrejött a Szegénygondozó Bizottság, melyben a társadalom minden rétege képviseltette magát.

A Bizottság 24 részre osztotta a várost és 44 önként jelentkező nő részére kijelölte a gyűjtés területét. Az ellátásra szorulók állandó gondozásban részesültek, élelmet kaptak, igyekeztek a lakásokat egészségesebbé tenni és a munkaképes személyeket munkához juttatni.

Ez a tevékenységük „MAGYAR EGRI NORMA” néven került be a köztudatba, melyet 1937-ben „ magyar normaként” fogadtak el. Lényeges volt, hogy ún. természetbeni javakat ( babot, lisztet, sót és egyéb más élelmiszert) osztottak a szegények között. Pozitív vonása volt ennek a gondozásnak, hogy a korábban alkalmazott „zárt” intézeti szegénygondozás helyett, a „nyílt” gondozást vezette be, mely a rászoruló otthonában folyt, s így személyes gondozási szolgálatokkal is kiegészítette a minimális anyagiakat.

A két világháború között a városok, községek, különböző felekezetek közadakozásból, anyagi lehetőségeiktől függően próbáltak gondoskodni a szegényekről. Miután nem volt állami irányítás az egyes ellátási formákon belül is lényeges eltérések voltak. A szociális tevékenység kapcsán a szegényházakban elsődlegesen a fedelet próbálták biztosítani a legelesettebb és legszegényebb emberek számára. A fedél mellett- néhány helyen-élelmet és néha ruhát is kaptak.

A század elejétől fokozatosan nyíltak meg a népkonyhák az országban (1918 Salgótarján, Balassagyarmat,1931 Eger, 1935 Mohács, 1938 Csorna…),melyek közül több a második világháború végéig fennmaradt. A népkonyhák felállításával sok esetben az éhenhalástól mentették meg a szegényeket.

 

Az 1930-as években a munkanélküliek száma országosan is nagyon magas volt, ami még tovább növelte a szegények számát. Az utcákat tömegesen lepték el a koldusok, kéregetők. A kolduskérdést sem az egymástól elszigetelten működő jótékonysági egyletek, sem a rendőri szigor nem tudta megoldani.

A II. világháború után Magyarországon több mint százezer ember volt ellátatlan, sok volt a munkaképtelen hadirokkant, a helyzetet súlyosbította a menekültek nagy száma, a hadifogságból és deportálásból hazaérkezettek nyomora.

1945-ben kormányrendelet alapján a szociális gondoskodás állami feladattá vált. A gondozásnak két formája ( a segélyezés és a szociális otthoni elhelyezés) működött.

A háború után a nyomor óriási volt. Az ingyenkonyhákon 1945-46-ban naponta több százezer ebédet osztottak ki a fogságból hazatérő hadifoglyok, árván maradt gyermekek és egyéb rászorulók részére.

1948-tól kezdve az önálló „népjóléti politika” fokozatosan elsorvadt. A politikai hatalom megítélés szerint, ha a gazdaság megfelelően fejlődik, akkor azzal automatikusan magoldódnak a társadalmi problémák. Ezért nem tartották szükségesnek sem a vonatkozó intézmények, sem a szociális munkát végző hálózat fejlesztését. A hivatalos állásfoglalás szerint 1950-1956 között Magyarországon nem létezett szegénység, az ország lakossága általános jóllétben él.

Mintegy fél évszázaddal ezelőtt új társadalom alapjainak lerakása kezdődött el, gigantikus gazdasági és társadalmi programokkal. Megindult a minden áron való iparosítás, a mezőgazdaság kollektivizálása. De mindehhez hiányoztak az erőforrások, a tőke és a pénz. Az alapvető forrás a mobilizálható munkaerő lett. Emberek százezrei hagyták el lakóhelyüket, változtatták meg életmódjukat. Szilárdnak hitt kapcsolatok hullottak szét, régi értékek szűntek meg úgy, hogy helyükön még most is légüres tér tátong.

1960-as évek elején nyilvánvalóvá vált, hogy létezik egy olyan réteg, aki életkora, anyagi helyzete, vagy egészségi állapota miatt nem képes önmagáról gondoskodni. Ennek jegyében alakultak ki a szociális gondoskodás különböző formái (étkeztetés, napközi otthon, szállást biztosító napközi otthon, házi szociális gondozás).

A szegénység továbbra is megőrizte tabu jellegét, viszont megszülettek szinonim kifejezései- a hátrányos helyzet, a halmozottan hátrányos helyzet, melyek polgárjogot nyertek a politikai és szociálpolitikai nyelvben, a sajtóban és a közvéleményben.

Az 1980-as évek végén bekövetkezett rendszerváltással az elhallgatott szegénység tömegesen jelentkezett, sőt az 1990-es évek kezdetétől fokozatosan emelkedő munkanélküliség tovább rontotta az amúgy is halmozottan hátrányos emberek sorsát. Újra népkonyhák alakultak szerte az országban, ahol minden korhatári megkötöttség nélkül étkezhetnek azok, akik más módon nem tudnak élethez jutni. Korábban jól működő szociális intézmények szűntek meg ( gondozási központok), de új funkcióval rendelkezők is jöttek létre (krízisotthonok, hajléktalanszállók, menedékházak).

Az idős kor, a betegség, a fogyatékosság problémái mellett a szegénység, a munkanélküliség növekedése is egyre több olyan problémát vet fel a mindennapi életvezetés során, melyekkel az egyén egyre nehezebben tud megbirkózni, s melynek megoldásához feltétlenül szükséges a szociális szakember támogatása, segítsége.

„Az embernek úgy kell élnie, amint gondolkodik,

mert másként előbb, vagy utóbb

úgy fog gondolkodni, amint él.”

(Paul Bourget)

Amennyiben elég érdekesnek és színvonalasnak találtad ezt a cikket oszd meg másokkal is. Köszönöm

A szociális munka kialakulása

A szociális munka kialakulása
történeti áttekintés

 

„ A szociális munka – a szociális munkás és a kliens, az ügyfél között kiépülő segítő kapcsolat – az emberi történelemmel egyidős. Szakmává azonban csak a polgári társadalomban vált.”

A szenvedő embereknek felajánlott segítség története a biblikus időkig vezethető vissza. Fontos szerepet játszott a generációk együttélése, a nagycsalád.

 

Az integrált társadalomban az ember valamilyen formában közösségekhez tartozott, ahol a közösség érdeke volt a meghatározó. Később a közösségek felbomlásával a család, az egyén magára maradt gondjaival és nem tud mindent felvállalni.

A segítségnyújtás kezdetben karitatív tevékenység formájában történt. Amikor a problémák társadalmi méretet öltöttek, közbeavatkozott az állam, és szerepet vállalt különböző módon és mértékben. Például a szegényügyet szabályozta az 1601.évi törvény. A gondoskodás, az igazgatás az egyházközségek irányítása alatt állt.

 

Magyarországon a középkorban a szociális problémák rendkívül élesek voltak, elsősorban a városokban. A szegényügy nagy gondot jelentett. A kérdés az volt, kié a szegény, ki gondoskodjon róla. Az állam szerepe előtérbe került, de szerepet kapott a magánjótékonykodás és az egyház is. A szegények számára dologházakat hoztak létre.

A tőkés társadalomban a gazdaság tervezhetőbbé vált. Közegészségügyi intézményeket hoztak létre, jogi szabályozások jelentek meg, szabályozták a társadalombiztosítást.

A két világháború között még jobban előtérbe került a szegénység. Gazdasági nehézségek, hadirokkantak, özvegyek, árvák. Ezt eredményezte a világháború, amit később még fokozott a nagy gazdasági világválság. Ebben az időszakban jelentős volt a magánjótékonyság, karitatív segítség, az egyház szerepe. Az állam kevésbé vállalt szerepet. A segítségnyújtás a munkaképtelenekre és a munkanélküliekre irányult.

A II. világháború után cél a munkanélküliség felszámolása volt. Megvalósult a teljes foglalkoztatottság, kiterjesztették a nyugdíj-jogosultság körét a mezőgazdaságban dolgozókra. Bevezették a családi pótlékot, a GYES-t, szabályozták a bért.

„ A szegénység Magyarországon sohasem szűnt meg, de- nagyjából 1965-1980 között- a korábbinál szűkebb körre szorult vissza…Ma azonban szinte megfordult a helyzet. A szegénység ismét – most már rohamosan nő.”

A társadalomban felmerülő problémák – „ a látható nyomor, a szegényedés és gazdagodás végzetes ellentétei, a reménytelenségbe vesző, önmagukat feladó munkanélküliek tragédiái, a talajvesztett családok széthullása, a bűn, a züllés, a nyomorúság okozta türelmetlenség és gyűlölködés”- ellen tenni kell.

Az állam szerepe ismét megnőtt. Létrehozta a társadalompolitika és a szociálpolitika rendszerét, melynek feladata, hogy korrekciót és prevenciót lásson el, ez a szociális munka formájában valósul meg.

Maga a „ SZOCIÁLIS MUNKA „meghatározás alig száz éves. A múlt század utolsó harmadában alakult ki az a segítő tevékenység, amelyet már szociális munkának hívtak.

1917-ben íródott Mary Richmond „Szociális Diagnózis” című könyve Amerikában, amely a szociális esetkezelés módszerének alapművévé vált. A szociális esetkezelés mintegy ötven évig uralkodó munkaformája lett a szociális munkának.

A szociális munkás tevékenysége középpontjában a bajba jutott egyén állt és áll a mai napig is, akinek problémáit meg kellett/kell értenie.

A szociális munkát irányító elméletek közül a krízisintervenció gyakorlata- a gyors beavatkozás válsághelyzetben- arra hívja fel a figyelmet, hogy nem csak a kliensnek kell segíteni, hanem a kialakult helyzetért felelős környezetben is változást kell elérni. Így a szociális munka célja ekkor már nemcsak az egyénnek és családjának nyújtott támogatás lett, hanem az őt körülvevő szűkebb társadalmi környezet megváltoztatása is.

A szakma ma is ezt a filozófiát vallja. Erre épül a rendszerszemléletű családgondozás.

Az egyéni esetkezelés mellett megjelent a csoportmunka és a közösségszervezés.

A szociális munkásnak tevékenysége során- mivel nehezebbnél nehezebb problémákkal találja szemben magát- előzetesen át kell gondolnia minden lépését azok várható következményeivel együtt. Ezért munkáját folytonos mérlegelés és indoklás kíséri: tudatosítania kell magában is, mit miért tesz, és miért nem. Ezért a szociális munkástól minden esetben munkájának tudatos elemzését kívánja meg a szakma.

 

A szociális munka alapja, a szociálpolitika mérföldköve az 1993. évi III. törvény, amely egységes szerkezetbe foglalja az állam által biztosított egyes szociális ellátások formáit, szervezetét, intézményrendszerét, a pénzbeli, természetbeni és a személyes gondoskodást nyújtó szociális ellátásra való jogosultság feltételeit, érvényesítéseinek garanciáit a finanszírozás elveit. Majd a későbbiekben megalkotott, a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény, a 15/1998-as NM rendelet és az 1/ 2000-es NM rendelet.

 

A dolgozatomban olyan intézményt mutatok be, ahol szociális munka folyik, melynek alapja a fentiekben említett két törvény, illetve az azt kiegészítő rendeletek

Amennyiben elég érdekesnek és színvonalasnak találtad ezt a cikket oszd meg másokkal is. Köszönöm

A szociális munka alapgondolata

A gondozás az emberiség legősibb tevékenységei közé tartozik.

Mindig voltak olyan emberek, akik valamilyen módon (akár egyénileg, akár szervezetben) segítenek a bajbajutottakon. A segítés módja függött az egyén erejétől, lehetőségétől, személyiségétől és a gondozás során szerzett gyakorlatától, tudásától.

Gondozónőként legfontosabb feladat a szeretetteljes és emberséges bánásmód és a határozott, magabiztos fellépés.

Minden ember számára meg kell adni a kellő tiszteletet.

Emberekkel, betegekkel való foglalkozás közben nem lehet elfelejteni, hogy két egyforma ember nincs, így két egyforma beteg sincs, ezért nem lehet szabályokban meghatározni viselkedésünk módját, magatartásunkat mindig az adott helyzetnek megfelelően kell kialakítani.

A betegek, idősek érzékenyebbek, néha kissebségi érzetük is van, ezt a szorongást azonban fel lehet oldani, ha céltudatosan törekszünk már az első találkozástól kezdve odafigyelünk, hogy hogyan köszönünk, foglalkozunk a gondozottal , beteggel.

A jó gondozómunka egyik lényeges pontja a bizalom megszerzése, és ami még ennél is fontosabb a bizalom megtartása.

Mivel érhető ez el?

Megfelelő magatartással, tiszteletadással, megértéssel, türelemmel, segítőkészséggel. Az idős embertől nyert információkat kötelességünk bizalmasan kezelni, amellyel a tisztességes emberi magatartás szabályai szerint sem a gondozottunk, sem a környezet irányába nem szabad visszaélni.

Az idős emberre jellemző, hogy nem annyira a nyílt őszinteséget igényli, mint inkább a tapintatot, akár az ún. „ kegyes hazugság” árán is.( Pl. nem mondom egy idős, tehetetlen, beteg embernek, hogy „ azt mondta a rokona, családtagja, barátja stb., hogy nem kíváncsi rá , hanem inkább azt próbálom elmagyarázni, mennyire nem ér rá a hozzátartozója látogatni, hogy a barátja, ismerőse gyengélkedik, ezért nem tud eljönni hozzá stb.)

Ne feledkezzünk el, hogy a szülőnek a gyereke akkor is kedves, ha nem teljesíti vele szemben gondoskodási kötelességét, ezért akkor se segítsük szidni a családot, ha ez az idős ember saját maga többször is megteszi. Inkább azon fáradozzunk, hogy a családtag jó tulajdonságainak ismertetésével, illetve az idős ember szeretetére, jóságára alapozva próbáljuk ezt a kapcsolatot élővé tenni.

A gondozói tevékenység tehát nem szűkül le a beteg testi jólétének, egészségének javítására, hanem szükség van a lelki egyensúly megtartására is. A törekvésekből kitűnik a nehéz hivatás szépsége is, emberekkel foglalkozunk akik nem is mindig betegek, de sokszor bizalommal, bizakodással fordulnak hozzánk. Mi azért dolgozunk, hogy egészségesek maradjanak, vagy visszanyerjék egészségüket, vagy ha ez nem megvalósítható, akkor legalább elviselhetővé tegyük helyzetüket. Ez magába foglalja a beteg gyógyítását, ápolását, de mindenek előtt a velük való törődést.

A gondoskodás célja és feladata a gondozásra szoruló ember szükségleteihez igazodó segítségnyújtás, melynek mértékét és fajtáját mindenkor a segítségre szoruló ember testi, lelki és szociális állapota határozza meg.

„Mi a segítség ? Az ember válaszcselekvése

bajba jutott embertársának szótlan,

vagy szóbeli felhívására, hogy azt

szorongatott helyzetéből kijuttassa.”

(V. von Gebsattel)

Amennyiben elég érdekesnek és színvonalasnak találtad ezt a cikket oszd meg másokkal is. Köszönöm

Esetmunka - Esettanulmány

 

SZTE Egészségügyi Főiskolai Kar

Szociális Munka és Szociálpolitika Tanszék

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Házi dolgozat

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tárgy: Gyakorlat – feldolgozó szeminárium IV.

 

Előadó: Héderné Berta Edina

főiskolai adjunktus

 

Téma: Esettanulmány

 

Készítette: Vas Gabriella

III éves szociális munkás hallgató

 

Kelt:2005-05-12

 

 

 

 

Esetmunka ~ Esettanulmány

 

 

 

A „szociális esetmunka” a közvetlen segítő tevékenység hagyományos megjelölése, amely a korai szociális munkában inkább egyéni esetkezelést jelölt, majd a későbbiekben hol háttérbe szorult, hol pedig jelentéstartamában kibővülve újraéledt.

A szociális esetmunka ma olyan integratív segítő tevékenység, amelyben egyéneknek, pároknak, családoknak nyújtunk segítséget ahhoz a köztük és környezetük között létrejött feszült helyzetek magoldásához szükséges belső és külső források elérhetővé váljanak.

A segítő különféle intervenciós szinteken mozog, feladatai szerteágazók.

A segítő szakember tevékenységét egyrészt az a társadalmi és intézményi környezet határozza meg, amelyben dolgozik, másrészt személyisége, motivációja, szakmai felkészültsége, kvalitásai is. Meghatározó az is, hogy a segítő intézmény milyen szakmai – működési koncepció alapján, milyen értékekkel működik, milyen intézményi kultúrát teremt, hogyan közvetíti a szakma etikai normáit, hogyan biztosítja az ott dolgozók szakmai identitását, milyen pozíciója, mozgástere van az intézményi hierarchiában és milyen intézményi kapcsolatokat épít ki a maga határaival és kompetenciáival.

A környezeti – intézményi feltéptelek, a segítő személye együttesen határozza meg a klienssel folyó munka minőségét.

 

Az esetmunka főbb momentumai:

 

- az eset

- az első találkozás

- az első interjú

- a segítő munka fókuszának kialakítása

- a szerződés

- a segítő munka tervezési fázisa

- a segítő munka középső szakasza

- esetleírás

- esettanulmány

- az intézményi források

- a kliens belső forrásai és aktivitása

- a családi erőforrások és a szociális támogató hálózat

 

 

Esettanulmány

 

Az esettanulmány mindenki számára ismerős műfaj. Mindennapi életünkben mindnyájan készítünk esettanulmányokat.

Az esettanulmány nem sorolható be a hagyományos kutatási módszerek körébe, a társadalomtudományban és a gyógyító praxisban sokféle céllal, sokféle formában alkalmazzák.

Az elmúlt néhány évtizedben ugrásszerűen meg növekedett a humán és társadalomtudományokban készült esettanulmányok száma az úgynevezett csendes metodológiai forradalomhoz kötődően, amely az értelmező, naturalisztikus, nem pozitivista kutatási paradigma térnyerésére utal.

A szakirodalomban általában elterjedt, hogy egy sajátos egyén, csoport, intézmény vagy jelenség helyszínen történő kutatását esettanulmánynak nevezik.

A kutatói társadalom kétféle értelemben használja az esettanulmány kifejezést, a teljes kutatási folyamatra, illetve az ilyen kutatások eredményeinek a bemutatására, konkrétan a kutatási jelentésekre, az elkészült tanulmányokra.

Az esettanulmányhoz számos fogalom kötődik pl:

- esetfelvétel

- esetmegbeszélés

- esetbemutatás

- esetleírás

- esetelemzés

 

Az esetleírás gyakran egy eset egyszerű helyzetfeltáró leírását takarja, de előfordul az is, hogy az esettanulmány szinonimájaként használják.

Az esettanulmány eszméjének, gyakorlatának számos forrása van. Ebből fakad, hogy nagyon sokféle koncepció található az esettanulmányról és gyakorlata is sokszínű.

Nem egyöntetű a szakemberek véleménye abból a szempontból sem, hogy az esettanulmány kutatási megközelítésként, stratégiaként vagy módszerként értelmezhető-e. Gyakori, hogy az adatgyűjtés módszereként kezelik, amelyben különböző kutatási technikákat alkalmaznak, többek között a megfigyelés, a kikérdezés és a dokumentumelemzés különféle formáit. Vannak akik sajátos kutatási stratégiának látják, amelynek jellemzője, hogy a kutatás természetes közegben, gyakran hosszabb időszakra kiterjedően, sokféle módszert alkalmazva történik.

 

Az esettanulmány lényeges kérdései:

Ø Mikor készítsünk esettanulmányt?

Ø Milyen típusai alakultak ki?

Ø Mi az eset, hogyan lehet azonosítani?

Ø Miként válogassuk ki a tanulmányozandó esetet?

Ø Melyek az adatgyűjtés sajátosságai és alapkövetelményei?

Ø Miként érdemes bemutatni az esettanulmány eredményeit?

 

Az esettanulmány típusainak leírására különböző megközelítésekkel találkozhatunk a szakirodalomban.

A tudományelméleti kiindulású csoportosítások leggyakrabban az esettanulmánynak két típusát különböztetik meg. A pozitivista kutatási paradigma szerint az egyik a terepmunka, a másik az etnográfiai esettanulmány. Ez a két típus tükrözi az esettanulmány kialakulásának forrásait, a szociológiai és az etnográfiai hagyományokat. A magyarázó jellegű társadalomkutatásokban az okozati összefüggések feltárását objektív, érvényes megbízható méréseken keresztül próbálják megoldani.

A terepmunka során a kutatók nem lépnek ki a pozitivista megközelítés kereteiből, keresik objektív, az érvényes adatgyűjtés módjait, hogy minél inkább általánosítható kutatási eredményeket kapjanak.

Gyakran zavaró az esettanulmányok leírásánál, hogy sokan a kvalitatív módszerrel azonosítják, s úgy vélekednek, hogy ez esetben nincs mérés. Valójában mint a pozitivista, mind az értelmező esettanulmánynál megjelenik a mérés, hiszen például bármilyen jelenség megfigyelésénél a kutató kategóriákba sorolja, megnevezi, rendezi, értékeli a megfigyeltek viselkedését, mert csak ekkor tudja más elemekkel való kapcsolatát tisztázni.

Stake (1998,88-90) a szándékoktól függően az esettanulmányok három típusát különítette el:

- a belső lényegre koncentráló

- az eszközjellegű

- kollektív esettanulmány

A belső, lényegre koncentráló esettanulmányokat azért végzik, hogy jobban megértsék az egyedi, sajátos esetet.

Az eszközjellegű esettanulmányban az esetet azért vizsgálják, hogy pontosítsák az adott probléma értelmezésére kialakított elméletet.

Kollektív esettanulmánynak nevezi Stake, ha a kutatók több esettel foglalkoznak azért, hogy vizsgálni tudjanak valamilyen jelenséget, egy adott populációt vagy valamilyen tevékenység általános feltételeit.

Elfogadott Yin (1991)csoportosítása is, amely az esettanulmányok produktumaira koncentrál, és felderítő , leíró, illetve értelmező típusokat különböztet meg.

A felderítő esettanulmányokat a „valódi” kutatás előtt alkalmazzák, hogy a kutatók kialakítsák a vizsgálat kérdéseit vagy az adatgyűjtés módszereit.

A leíró esettanulmányoknál az a cél, hogy narratív leírását adják különféle társadalmi jelenségeknek.

Az értelmező esettanulmányokban új elméletek alkotására és a létező elméletek ellenőrzésére egyaránt törekedhetnek.

Az esettanulmány típusának kiválasztásánál több kérdésre is válaszolnunk kell.

Ezek közül a leglényegesebbek:

Ø Milyen kutatási paradigma keretében történik az eset tanulmányozása?

Ø Mi az esettanulmány célja?

Ø Milyen erőforrások állnak a rendelkezésre?

Ø Milyen mélységű kutatásra nyílik lehetőség?

Ø Feltehetően mit fog eredményezni az esettanulmány?

Ø Milyen igényei elvárásai vannak a kutatás eredményeit felhasználó személyeknek, szervezeteknek stb?

Ø Mit vár a kutató az esettanulmánytól?

A több szempont figyelembevétele nemcsak az elméletileg és módszertanilag jól megalapozott döntést segíti, de hozzájárul a kutatás reális megtervezéséhez is.

 

Mi az eset? Hogyan lehet azonosítani?

Az esettanulmány azért készül, hogy segítsen megérteni egy esetet illetve megmagyarázni , hogy a dolgok miért úgy történnek , ahogy történnek, vagy előre jelezni dolgokat egy példa alapján.

Az eset lehet egyszerű vagy komplex, de az esettanulmányban mindig egy esetre kell koncentrálni rövidebb vagy hosszabb ideig.

Az eset nem lehet bármi, a társadalomtudományokban elterjedt terminológia szerint az eset egy körülhatárolt , integrált rendszer. Leírásához fel kell ismerni a rendszer bizonyos belső és külső sajátosságait, a lényeges kontextusokat.

Az eset megértésében kulcstényezőknek tekinthetők az eset határai és a rendszeren belüli viselkedési minták, ezért ezek azonosítására mindenképpen sort kell keríteni.

Az eset határainak megjelöléséhez segítséget nyújt a kulcsszereplőknek az azonosítása, és azoknak a kulcsszituációknak és kritikus eseményeknek a meghatározása, amelyek magában az „esetben” következhetnek be.

Sokszor nagyon nehéz dönteni arról hogy hol kezdődik vagy hol végződik az eset.

 

 

 

Az eset kereteinek leírására a fentieken túl hasznos lehet a következő szempontok figyelembevétele:

- az eset időbeli jellegzetességei

- az esetek geográfiai sajátosságai

- az esetben érdekelt egyének sajátos kontextusa egy adott időpontban

- az esetben szereplő csoportok sajátosságai

- az eset szerepe, funkciója

- szervezeti vagy intézményi sajátosságok

 

Több eset után is lehet érdeklődni, feltételezhető, hogy az adott esetet nem lehet megérteni más esetek nélkül.

Semmi nem fontosabb az esettanulmány kapcsán, mint a jól megválasztott eset.

Vannak olyan szituációk, amikor az eseteket nem a kutatók választják, hanem külső megrendelők adják.

A nem kutatási célú esettanulmányoknál, például a terápiát végző orvosoknál, pszichológusoknál vagy a segítséget nyújtó szociális munkásoknál nem igazán kérdés az eset kiválasztása, hisz munkájukból adódik, hogy melyik esettel foglalkoznak.

Az esetek kiválasztásánál szándékos, célzatos minta-(eset-) választás történhet.

Néhány jellegzetes megoldás:

* tipikus esetek

* könnyen gyorsan elérhető esetek

* a kutatás feltételeinek megfelelő esetek

* az átlagostól eltérő esetek

* kritikus esetek

* deviáns, a normákkal szemben álló esetek

* lehetőség nyílik, hogy természetes közegben tanulmányozzon a kutató valamit

* megbízó által kijelölt esetek

Az esetek kiválasztásánál nem a kutató egyéni érdeklődése a döntő, hanem a megfogalmazott kutatási probléma.

 

Az esettanulmányra készülve a kutató kiválasztotta az esetet, általában előre döntött a vizsgálandó egységekről, a személyekről, az eseményekről, a helyszínekről.

Az esettanulmányt végző az esettel kapcsolatba kerülve megpróbál mindent megfigyelni. Természetesen az összes történésnek, a benne szereplők viselkedésének csak egy részét tudja megfigyelni, s amit megfigyel, az lesz valójában a minta.

Az esettanulmányok többségében ritka az ellenőrzött, szabályozott mintavétel, általában kiterjedt és átgondolt előzetes tapasztalatokra, tudásra hagyatkozva olyan mintát választ a kutató, amelyikről feltételezi, hogy a kutatott probléma legmélyebb megértését fogja biztosítani. A mintaválasztás és a minta attól függ, hogy mit akar a kutató megtudni, mi a kutatás szándéka és milyen határai vannak, mi lesz hasznos, hihető, mit lehet megcsinálni a rendelkezésre álló idő- és forráskeretek mellett.

Az esettanulmány mindegyik típusánál hasznos lehet a vizsgálandó problémával, témával foglalkozó szakirodalom áttanulmányozása, a kutató eddigi tudásának kiegészítése.

A terepmunkára készülve felmerül az a dilemma, hogy előzetesen vagy utólagosan kell engedélyt kérni a kutatásra az esetben érdekelttől.

A kutatók a feltett dilemmára akkor tudnak megfelelően válaszolni, ha tekintetbe veszik, hogy milyen problémát akarnak megvizsgálni, kiket érint az esettanulmány, milyen módszerekkel történik majd az adatgyűjtés. Arról nem feledkezhet meg az esettanulmány készítő, hogy veszélyezteti a kutatás hitelességét, ha a kikérdezettek, a megfigyeltek az esettanulmányt végzőt magasabb tekintély által támogatottnak tekintik, és ezért kockázatosnak tartják az információk megosztását. Lényeges kutatói feladat tehát hogyha szükség van előzetes tárgyalásokra, akkor az engedély megszerzése mellett a bizalom megteremtésére is törekedjen. Rendkívül fontos, hogy az esettanulmányt készítő a szükséges formális engedélyeken túl megfelelő kapcsolatot építsen ki az informális hatást gyakorlókkal is.

 

Az esettanulmány készítésének helyére belépve érdemes információkat szerezni a következő dolgokról:

o a szervezet vagy a közösség hierarchiája

o mit, hogyan, miért csinálnak a szervezet tagjai

o a formális működés lényeges jegyei

o a kulcsemberek neve

o az emberekkel való kommunikáció legmegfelelőbb módja

 

Az esettanulmányt készítő lehet belső ember is, ekkor az előkészületkor nem kell külön engedély, de ilyenkor is kell tartani a szakmai és etikai normákat.

Speciális megoldást igényel, ha az esettanulmány során résztvevő megfigyelésre kerül sor, fel kell készülni a szituációban részt vevő emberekkel valamiféle azonosulásra.

 

Az esettanulmány során az adatgyűjtés a kiválasztott esetre koncentrál. A tervezéskor már el kell dönteni, hogy milyen elvek alapján, milyen kutatási módszereket célszerű alkalmazni, de az esettanulmány sajátosságaiból fakadóan fel kell készülni kiegészítő vagy alternatív adatgyűjtésre is.

Rendkívül lényeges, hogy a kutató az esethez kapcsolódó minden lényeges eseményen jelen legyen, az összes kulcsszeméllyel kapcsolatba lépjen, mert csak így tudja rekonstruálni a történetet, értelmezni az eset részleteit.

Az adatgyűjtés elvei megegyeznek más kutatásoknál is érvényes elvekkel, de néhány szakember véleménye szerint az esettanulmánynál kiegészítő szempontokra is tekintettel kell lenni.

* Szükség van a bizonyítékok sokféle formájának alkalmazására: az egyedi forrásból fakadó korlátok legyőzésére sokféle módszer felhasználásával készül fel a kutató, ezzel készíti elő a szélesebb spektrumú elemzést, az esettanulmány magasabb tartalmi érvényességét

* Érdemes az adatokról jegyzőkönyvet összeállítani, mert az megkönnyíti az adatok elemzését és későbbi felhasználását.

* A bizonyítékláncokat közreadás teszi lehetővé az érvelések lépésről lépésre történő követését az olvasó számára. Ehhez szükség van az érvényességet, hitelességet garantáló élő példák rendszeres, strukturált bemutatására.

*

Mikor kell befejezni az adatgyűjtést? A döntéshez néhány egyszerű szempont:

- az adatgyűjtés mindegyik módja kimerült, és nincs már olyan forrás, amelyik valóban új információkat ad a kutatott problémáról;

- egyre több a kiválasztott eset határain kívülálló információ kerül a vizsgálat látókörébe;

 

Az esettanulmányban a bizonyítékok legtipikusabb, leggyakoribb forrásai a következők: dokumentumok, interjúk, megfigyelések, tárgyak.

A dokumentumoknak sokféle formáját lehet alkalmazni információforrásként az esettanulmányokban. Megkülönböztethetjük azokat a dokumentumokat, amelyek az esettanulmány előtt születtek, de érintkeznek az esttel, azokat amelyek a kutatók vagy a szituációban érdekeltek által készültek az események idején és azokat, amelyek az események után keletkeztek, tehát visszatekintő dokumentumok.

Az esetek túlnyomó többségénél dokumentumokból és más forrásokból kombinálva jön létre az adatbázis, ritkán de előfordul az is, hogy kizárólag dokumentumokból származnak a bizonyítékok.

A dokumentumelemzés előnyei:

- lehetőséget ad az esettel kapcsolatos múltbéli események tanulmányozására,

-bizonyos dokumentumfajtákat, amelyeket kiválasztott eset megértésében is fel lehet használni gyorsan és könnyen el lehet érni,

- gazdaságosabb mint sok más kutatási módszer, például mint egy hosszabb ideig tartó megfigyelés, vagy több emberrel interjú készítése,

- előfordulhat, hogy a dokumentumok az egyedüli információforrások,

- újra és újra át lehet tekinteni az anyagot, lehetőség nyílik az alapos , gondos elemzésre,

-sokszor spontán módon, beavatkozástól mentes helyzetben keletkeznek a dokumentumok, ami segítheti az eset mélyebb összefüggéseinek megértését,

- a források, a módszer önmagában nem befolyásolja a kutatás eredményeit.

A dokumentumelemzés hátrányai:

- vannak olyan források, amelyek nehezen érhetők el, például a személyes levelek, naplók,

- nem mindig lehetséges több, lényeges anyag összehasonlítása,

- a dokumentumok hiányosak is lehetnek,

- komoly problémát jelenthet az információk kódolása,

- egyoldalúságot tükrözhet , hiszen reprezentálja a készítő/k szemléletét.

Nem feltétlenül szükséges dokumentumokat felhasználni információ forrásként az esettanulmányokban.

Az interjú elsődleges forrása lehet az esettanulmány adatainak.

Az interjúknak többféle változatát lehet alkalmazni az esettanulmányokban. A kutató strukturált és nem strukturált interjút készíthet, de gyakoriak a részben strukturált interjúk, amelyekben vannak előre kötött, szabályozott részek, de nagyobb jelentősége van az improvizációra épülő részeknek, kérdéseknek.

Az interjúra is jellemző, hogy összekapcsolódik benne az adatgyűjtés és az elemzés, de ez leginkább a strukturálatlan értelmező jellegű interjúknál érvényesül. A strukturált interjúknál az elemzés egységeit , az adatok csoportjait már a tervezéskor egyértelműen meghatározzák, míg a strukturálatlan interjúknál az adatok csoportosítására, kategorizálására részben a beszélgetésben, részben az interjú felvétele után kerül sor.

Az interjúkat az elemzés érdekében rögzíteni kell.

Az esettanulmányokban ugyancsak fontos adatforrásként kezelhetők a megfigyelések. Ez természetes hiszen az eset tanulmányozása általában a helyszínen történik.

A megfigyelések mindegyik típusát fel lehet használni az esettanulmányok készítésénél, de, hogy melyiket alkalmazzák, az nagymértékben függ a kutató szándékaitól, a kutatás sajátosságaitól.

A megfigyelés nagyon sokszor összekapcsolódik az interjúkészítéssel. Előfordul, hogy az interjú alapján arra a következtetésre jut a kutató, hogy szükség van valamilyen esemény, viselkedés megfigyelésére, de fordítva is történhet, a megfigyelés készteti arra az esettanulmány készítőt, hogy kikérdezzen valakit.

 

Az esettanulmány előnyi és hátrányai:

A jó esettanulmány meg tudja jeleníteni a problémákat, a konfliktusokat és a valóságban rejlő alternatívákat is, de nem szabad megfeledkezni az esettanulmányban mint kutatásban rejlő megismerési problémákról sem, így az objektivitás, az érvényesség. a megbízhatóság elérhetőségének szintjéről.

Az esettanulmányban végzett kutatás rendkívül összetett, sokféle módszer alkalmazásával oldható meg az adatgyűjtés és az elemzés.

Rugalmas nem mereven meghatározott kutatás az esettanulmány, így a kutató alkalmazkodhat a változó vakósághoz, de számolni kell a bizonytalanságból fakadó kockázatokkal is.

Sokféle céllal szándékkal készülhet esettanulmány.

Az esettanulmányok egyaránt szolgálhatják a tudomány fejlődését és a szakemberek képzését is. A kutatásra készült esettanulmányok felhasználhatók oktatási célokra is, s ezzel befolyást gyakorolhatnak a szakmai közösség fejlődésére.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Készítette: Vas Gabriella

III. éves szociális munkás szakos hallgató

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Felhasznált irodalom:

Kozma Judit szerk: Kézikönyv szociális munkásoknak, Budapest, Szociális Szakmai Szövetség 2002

GolnhoferErzsébet: Az esettanulmány, Műszaki könyvkiadó, Budapest 2001