Interjú -szakdoga

1. Interjú / korház-egészségügyidolgozó,

diplomás ápoló és szociális munkás végzettség/

 

 

 

Hallgató: Záróvizsga dolgozatom témája az öngyilkossággal kapcsolatos nézetek, a szociális munkás szerepe az öngyilkosságok megelőzésében és az egészségügyben a prevenció és a rehabilitáció kapcsán.

Fő irányvonal, hogy hogyan látják az egészségügyi dolgozók a szociális munkás szerepének fontosságát, fontosnak és elképzelhetőnek tartják-e a közös és párhuzamos munkát az öngyilkosságok megelőzése vagy a magas arányszámok csökkentése érdekében? Kell-e a szociális munkás az egészségügyi dolgozók mellett és látnak-e esélyt a prevencióra?

Mik a tapasztalatok az öngyilkosságok során?

 

Egészségügyi dolgozó: Kezdeném azzal amikor aktív belgyógyászaton dolgoztam, hát ugye a jellemző amit a médiák is most kezdenek mondani, hogy jönnek az ünnepek és igencsak a magyar népességnek ez egy igen nagy jellemzője, hogy ilyenkor megszaporodnak az öngyilkosságok. Ez tény. Így van, tehát tavasszal amikor azt mondják hogy a tavasz a szerelem időszaka , vagy amikor az ünnepek vannak, és a család és a kapcsolatok azok amik előtérbe kerülnek, ilyenkor megszaporodnak ezek a problémák. Ami a régi tapasztalat és ami még most is ugyanúgy működik. Osztályra, aktív osztályra kerül a szuicides beteg, onnan / eddig így működött és ez szerintem így is fog maradni/ , az elsődleges ellátás után , hogyha látják vagyis az orvos látja a problémát és köztudott hogy ez öngyilkossági kísérlet akkor a protokoll szerint a pszichiátriára kell továbbküldeni, és ennyi, végül is a többi a pszichiátriákon múlik. Ami még az én tapasztalatom, hogy ott szépen elkezdik gyógyszerezni és kész, egy idő után vissza vannak helyezve ugyanabba a környezetbe ahonnan kiindultak , ahol a probléma gerjedt.

Amit énszerintem esetleg tudnánk, vagy a szociális munkás tudna tenni, korházon belül mondjuk az nagyon kevés mert ott megvannak a szabályok, hogy-hogy működhet egy szociális munkás ami nem igazán elfogadott  munkaerő még egyelőre, tehát inkább kiszolgáló személyzet vagyunk  mint önálló gondolkodással rendelkező személyek, szakemberek és innentől kezdve mi maximum annyit tudunk tenni, hogy nézzük vagy felügyeljük ezeket az embereket de beavatkozni igazán nem lehet. Tehát én az orvos helyett nem avatkozhatok be, nem mondhatom meg, hogy ne küldjük át a pszichiátriára, vagy hogy hová küldjük, tehát ebbe nincs beleszólásunk, esetleg annyi, hogy a családdal felvesszük a kapcsolatot, ha ez megoldható, vagy ajánlunk neki szakembereket, hogy ne kelljen egy zárt osztályra bekerülnie.

Ha kooperál később, de mivel már mondtam, hogy itt a legnagyobb probléma az, hogy az akut ellátás után egyből küldik a pszichiátriai osztályra, tehát nincs is idő arra , hogy végül is valaki beavatkozzon, mert lehet, hogy mire félkómás állapotából felébred már ott van a pszichiátrián, csak ki van mosva a gyomra és akkor ez a kör már lezárult. Az hogy ott aztán mi és hogyan zajlik ebbe nem igazán van belátásunk. Amit én látok és amit én hallok az inkább az, hogy gyógyszerezés működik. Minél több nyugtató, szorongásoldó egyebek és akkor utána szépen hazaküldik és kész. Ha szociális munkás kell akkor inkább a pszichiátriára kellene azért, hogy onnan kigondozza a beteget, hogy felvegye a kapcsolatot a családsegítővel, attól függ, vagyis kórtól függően pl. gyermekvédelemmel stb., hogy utána végigkísérve és az eredeti környezetbe visszahelyezve működjenek azok a rendszerek akik felügyelik és próbálnak segíteni.

 

Hallgató: Mi a tapasztalat, melyik az életkor amelyikben leginkább követnek el öngyilkosságot az emberek?

Egészségügyi dolgozó: Változó de talán amit én mondanék az a felnőtt, tehát nem is fiatal felnőtt, de ezt sem merném kijelenteni, tehát inkább azt mondanám, hogy énszerintem az a jellemző hogy mindig azoknál az embereknél akiknek az életében, családi állapotában valamilyen  szakadás vagy törés következik be. Krízis a szerint, hogy nem tudom feldolgozni azt az állapotot, tehát ez lehet az pl. felnőttként elveszítem a munkahelyem, a családomat, nyugdíjba kerülök, vagy fiatalként nem találok munkát, vagy nem találok párt. Én nem kórhoz kötném, hanem lehet, hogy lehetne ebből felállítani egy olyan képet, hogy milyen krízishelyzetekben, mik azok amik előidézik, tehát a megszokott állapotban valami törés bekövetkezik és akkor azt utána hogyan dolgozza fel. Sikerül-e feldolgozni vagy segít-e valaki az állapot feldolgozásában?

 

Hallgató: Beszéltünk az ünnepekről és az évszakokról. Mi a tapasztalat? Tudnánk – úgy jellemezni, hogy melyik a leg kritikus hónap, ünnep vagy ez így azért ilyen nagymértékben nem válik el?

 

Egészségügyi dolgozó: Ez ennyire nem jellemző de vannak számszakilag kiugró időszakok valójában. Például tavasszal elég sok olyan betegünk volt, aki öngyilkossági kísérletet hajtottak végbe de, hogy ezt mi idézi elő, vagy hogy-hogy kötődik a hónaphoz, ezt nem igazán tudom megmagyarázni, az is lehet, hogy ezt csak mi dolgozók vesszük észre és magyarázzuk ezzel.

 

Hallgató: Tipológiailag hogyan oszlanak meg az esetek? Melyek azok a típusok, amelyek leginkább jellemzőek?

 

Egészségügyi dolgozó: Hát elég nehéz kérdés, az biztos ami leggyakrabban előfordul az a gyógy-szertúladagolás, de bármi, tehát rengeteg minden az akasztástól a magasból való leugráson át a lőfegyverhasználatig minden megtalálható ez attól függ hogy kinek mi esik kézre, mi az ami számára a legegyszerűbbnek tűnő. Szerintem a gyógyszer meg a méreg, ami úgy mindig és mindenkinél, kéznél van talán ezért is gyakoribb.

 

Hallgató: Gondolom egyszerűbbnek, és hatásosabbnak tartják.

 

Egészségügyi dolgozó: Igen, - de pont ez az, ami a legtöbb szenvedést hozza. Ez is érdekes, mert azt gondolná az ember, hogy igen, beveszem, elalszom, és ott maradok. De lehet az is, hogy pont ezért mutatkozik több ilyen eset nálunk, mert ezek ide bekerülnek, mert még abban a stádiumban vannak, hogy megmenthetők, aztán az a másik válfaj, amivel meg már nem találkozunk, ha van olyan de, az meg már ide sem kerül, tehát ezt sem lehet szelektálni e szerint, mert az osztályokon csak azokkal találkozunk, akik még megmenthetők.

 

Hallgató: Szerinted kik követnek el több öngyilkosságot? Nők, férfiak?

 

Egészségügyi dolgozó: Hát ez megint egy nehéz kérdés. Ha úgy kérdezed, hogy melyikkel találkoztam én többet akkor az a válaszom, hogy a nők.

 

Hallgató: Tehát a te tapasztalatod, hogy a nők többször követnek el öngyilkosságot. A tapasztalatok szerint milyenek voltak a családi állapotra vonatkozó adatok? Egyedül álló, férjezett vagy özvegy nőkre jellemző az öngyilkossági hajlam?

 

Egészségügyi dolgozó: Inkább egyedülállók voltak, de az hogy özvegy vagy nem is alakult ki hosszabb kapcsolata ez szerintem lényegtelen, a lényeg, hogy abban a időben amikor elkövette akkor egyedülálló volt.

 

Hallgató: Szerinted mennyire befolyásolja a család?

 

Egészségügyi dolgozó: Inkább azt mondanám, hogy az befolyásolja, hogy milyen családban él. Család és család között is van rengeteg fajta, inkább azt mondanám, hogy milyen a társas kapcsolat, amiben él. Számíthat-e valakire? Tudja-e hogy van valaki, akire tud támaszkodni.

-érdekes azt kimondani, hogy érzem-e, hogy fogok hiányozni másoknak, annak a felelősségét érzem-e, ámbár én azt szoktam mondani, hogy aki elköveti , abban a pillanatban, amikor elköveti azt amit elkövet, ott az már nem beszámítható állapot. Tehát ő már ott nem mérlegel, és az is lehet, hogy előtte még tudott mérlegelni de valami miatt még rájön egy lapáttal és ez a végiggondolása a dolognak, felbomlik és onnantól kezdve, nem tud semmi másra gondolni, és akkor már nem látja az ellene szóló dolgokat csak a mellette szólókat. Én inkább azt mondanám, hogy ez énszerintem abban a pillanatban egy tudathasadásos állapotnak nevezhető. Az hogy előtte mennyit vacillált, vagy hogy addig mennyi volt az idő, hogy addig eljusson az megint más, de amikor elköveti akkor már biztos, hogy nem tudja mérlegelni a következményeket.

 

Hallgató: Mi a véleményed, hogy ebbe az egész folyamatba a szocializáció maga játszik-e valamilyen szerepet? Hogyan volt szocializálva az adott egyén, amikor gyerek volt fordultak-e elő ilyen esetek a családban és ebből esetleg mi az amit ő leszűrt?

 

Egészségügyi dolgozó: Nem hinném, hogy ez ilyen egyszerűen működik, én el tudom képzelni azt, hogy ha látta valaki akkor azt feldolgozhatta úgy hogy a saját krízis helyzetében ez egy pozitív dolog, mert neki is sikerült és megkönnyebbült vagy feldolgozhatja úgy is hogy „na ezt én nem fogom”. Én ebbe azért nem vonnék párhuzamot, hogy most ez mennyire döntő mivel az előbb azt mondtam, hogy akkor már nincs az ép tudatánál. Az hogy most a környezetében ezt mennyire tapasztalta, vagy mit látott nem tudom, ez így nem merném kijelenteni, hogy ez akár pozitívan, akár negatívan is változtatna a dolgon, hogy attól hajlamosabb lesz rá vagy nem.

 

Hallgató: A prevencióról mi a véleményed?  Ebben a témában megvalósítható-e valamilyen éle prevenciós munka?

 

Egészségügyi dolgozó: Én úgy gondolom, hogy volna értelme a megelőzésnek mindenféle éppen. Biztos vagyok benne hogy valamilyen eredmény lenne, ha nem is állítaná meg a folyamat teljes egészét de nagyon sok esetben változtatna a probléma kimenetelén. Ha lenne rá alkalom, fel mernék vállalni azok az emberek akik a tüneteit tapasztalják a környezetükbe először és be mernének avatkozni, vagy tudnák, hogy hogy kell beavatkozni, kihez forduljanak, kitől kérjenek segítséget. De még az is elképzelhető lenne, hogy a társadalmat olyan szinten tájékoztatni, hogy tudja az egyén, amikor érzi, hogy gondja van, hogy hová fordulhat segítségért, mert így lehet, hogy bejönne és megpróbálja ezúton megoldani a problémáját.

 

Hallgató: Információnyújtásra gondolsz? A társadalom ez irányú felvilágosítására?

 

Egészségügyi dolgozó: Igen biztos vagyok benne, hogy a felvilágosításnak volna eredménye, tehát magát a társadalom nézeteit irányítani ebbe az irányba, hogy igenis merjünk észrevenni dolgokat, merjünk felvállalni dolgokat, amikről addig azt vallottuk, hogy jobb ha nem tudunk róla mert abból nem lesz gond. Biztos, hogy nagyon sokat tudnánk segíteni emberek egymáson ha nem az lenne a követendő példa, hogy beszéljünk másokkal másokról, de ha látom, hogy valami probléma van őt nem kérdezem, vagy vele nem beszélek. Azt vettem észre, hogy a magyar társadalomra ez jellemző, mindenkiről beszélünk, ha valami újat látunk, ha valami újat hallunk de nem az érintett személlyel beszéljük meg hanem más emberekkel akik nem érintettek az ügyben és ez nem segítés.

 

Hallgató: A rehabilitáció utáni időben mennyire látod fontosnak a szociális munkás szerepét?

 

Egészségügyi dolgozó: Én nem így mondanám, hogy rehabilitáció utáni, hanem a rehabilitáció és az utána következő időszak. Bárhol is kezelik ezeket az embereket, bármilyen intézményben, amikor már az akut stádium lefut énszerintem mindenféleképpen szociális munkás vagy mentálhigiénés szakember vagy pszichológus ami még, mert a pszichiátriákon pszichiáterek dolgoznak, de a pszichológus kevés, legalább is nem jellemző, és ha dolgozik is nem olyan munkát végez, hanem gyógyszeres kezelés folyik. Amit én hiányolok  és a terápiában mindenféle éppen helye van a szociális munkásnak is , akár a segítő beszélgetéstől kezdve a problémafeltárásig,  az új célok kitűzése, a problémán való túlmutatásban segíteni, támogatni őket, rávezetni a különböző megoldásokra, lehetőségekre, tehát elég sok mindent tudnánk tenni ha ott lehetnénk.

 

Hallgató: hogy érzed az egészségügy elfogad bennünket szociális munkásokat mint szakembereket?

 

Egészségügyi dolgozó: Véleményem szerint nem igazán van tisztában az egészségügy a szociális unkás szerepével, nem látják a lehetőségeket, hogy miben tudnánk segíteni az egészségügyön belül. Én inkább ilyen rákényszeríttet dolognak érzem egyelőre a saját örömön is, hogy a minimum szendert szerint legyen egy ember, aztán amit lehet azt csináljon, tehát valami effektív munkát, ami a korháznak megéri, de az teljesen más mint amire hivatottak lennénk. Nagyon sokat gondolkoztam, hogy lehetne szociális munkáként úgy dolgozni intézményben, hogy tényleg azt tegyem, amit én szeretnék, amit tanultam, amire elhivatott vagyok. Arra kell rájönnöm, hogy valami más szervezeti rendszerben, tehát semmiféle képen úgy hogy része vagyok az intézménynek, mert belülről építkezni nagyon nehéz, ugyanis esetleg a főnököddel kellene valamilyen probléma kapcsán szemben állni, amit egyértelmű nem is merünk meglépni, mert mindenki szeretne dolgozni még egy pár évig. Ha mégis szembe merünk, lépné akkor is nagyon sok esetben vissza, tudnak élni azzal, hogy tényleg függünk tőlük, úgyhogy én ezt mindig valamilyen külső szervként tudtam volna elképzelni. Igenis kellenek ezek a szakemberek a kórházba, és legyenek, függjön tőlük a z intézmény, de ne az intézmény fenntartása alatt dolgozzon, mert így csak a korlátok és a gátak maradnak.

 

Hallgató: A két szakma ütközésére gondolsz? Mindenki ragaszkodik a maga elveihez, és nem látjuk megfelelően egymás szerepét?

 

Egészségügyi dolgozó: Amit maximum tudunk tenni, hogy a külső kapcsolatokat építjük és együttműködünk, de ennél többet még egyelőre nem igazán, tehát, úgy ahogy engem fog az intézmény épülete, hogy én belül vagyok a másik, kívül van és valahogy közvetlen munkát, tudjunk kialakítani ez ebben is gátolva, van. Az hogy építgetjük ezeket a kapcsolatokat és próbálunk együtt dolgozni az egy dolog, mert nem tehetünk mást. Az volna a legjobb, ha ezek az emberek együtt tudnának dolgozni, gondolok itt, pl. az állandó kapcsolattartásra, közös eseteknél akár közös esettanulmányokra, mert ha nekem van egy problémám, és akkor én adom az én gondolataimat, te a tiedét és lehet, hogy így sokkal jobb és eredményesebb megoldások születnének, mint így.

Ez most úgy működik, hogy ha van, egy esetem meg van az időpont amikorra azt el, kell végezni, és ha törik, ha szakad azt az időpontot tartani, kell. Bármilyen véget is érjen, ki kell futni arra a megadott határidőre, s ilyenkor jön, az hogy nem tudod a legideálisabb helyzetet megtalálni, hanem választod azt, ami abba időintervallumba belefér.

 

Hallgató: Köszönöm