A szociális munka kialakulása Magyarországon

A szociális gondoskodás kialakulásának története Magyarországon

 

A szociális gondoskodás története hazánkban hosszú időre nyúlik vissza. A középkórban fejedelmek, püspökök támogatásával szerzetesrendek kórházakat, ispotályokat hoztak létre az elhagyott öregek, gyógyíthatatlanok és betegek számára. 999-ben Pannonhalmán alapítottak egyházi ispotályt, majd folyamatosan az ország különböző részein jöttek létre hasonló intézmények.

 

A XV. századtól kezdve világi fejedelmek, főurak, városok is alapítottak kórházakat ( menházakat), melyek kezdetben a városok szegényeinek jótékonysági intézményei voltak.

A XV. században már találunk utalást arra, hogy az ellátásért a szegényeknek fizetniük kellett, s akik fizetni tudtak más elbírálás alá estek. A gondozási díj fogalmával a XX. században találkozunk először.

1898-ban alakult meg Magyarországon a Szociális Misszióstársulat, melynek tagjai az országban először végeztek hivatásszerűen szegénygondozást.

1927-ben Egerben 6 nő önként vállalt „házi gondozást”. Házról házra járva keresték fel a nyilvántartott szegényeket, koldusokat és az érintettek lakásait takarították, ruhájukat rendben tartották. 1928-ban létrejött a Szegénygondozó Bizottság, melyben a társadalom minden rétege képviseltette magát.

A Bizottság 24 részre osztotta a várost és 44 önként jelentkező nő részére kijelölte a gyűjtés területét. Az ellátásra szorulók állandó gondozásban részesültek, élelmet kaptak, igyekeztek a lakásokat egészségesebbé tenni és a munkaképes személyeket munkához juttatni.

Ez a tevékenységük „MAGYAR EGRI NORMA” néven került be a köztudatba, melyet 1937-ben „ magyar normaként” fogadtak el. Lényeges volt, hogy ún. természetbeni javakat ( babot, lisztet, sót és egyéb más élelmiszert) osztottak a szegények között. Pozitív vonása volt ennek a gondozásnak, hogy a korábban alkalmazott „zárt” intézeti szegénygondozás helyett, a „nyílt” gondozást vezette be, mely a rászoruló otthonában folyt, s így személyes gondozási szolgálatokkal is kiegészítette a minimális anyagiakat.

A két világháború között a városok, községek, különböző felekezetek közadakozásból, anyagi lehetőségeiktől függően próbáltak gondoskodni a szegényekről. Miután nem volt állami irányítás az egyes ellátási formákon belül is lényeges eltérések voltak. A szociális tevékenység kapcsán a szegényházakban elsődlegesen a fedelet próbálták biztosítani a legelesettebb és legszegényebb emberek számára. A fedél mellett- néhány helyen-élelmet és néha ruhát is kaptak.

A század elejétől fokozatosan nyíltak meg a népkonyhák az országban (1918 Salgótarján, Balassagyarmat,1931 Eger, 1935 Mohács, 1938 Csorna…),melyek közül több a második világháború végéig fennmaradt. A népkonyhák felállításával sok esetben az éhenhalástól mentették meg a szegényeket.

 

Az 1930-as években a munkanélküliek száma országosan is nagyon magas volt, ami még tovább növelte a szegények számát. Az utcákat tömegesen lepték el a koldusok, kéregetők. A kolduskérdést sem az egymástól elszigetelten működő jótékonysági egyletek, sem a rendőri szigor nem tudta megoldani.

A II. világháború után Magyarországon több mint százezer ember volt ellátatlan, sok volt a munkaképtelen hadirokkant, a helyzetet súlyosbította a menekültek nagy száma, a hadifogságból és deportálásból hazaérkezettek nyomora.

1945-ben kormányrendelet alapján a szociális gondoskodás állami feladattá vált. A gondozásnak két formája ( a segélyezés és a szociális otthoni elhelyezés) működött.

A háború után a nyomor óriási volt. Az ingyenkonyhákon 1945-46-ban naponta több százezer ebédet osztottak ki a fogságból hazatérő hadifoglyok, árván maradt gyermekek és egyéb rászorulók részére.

1948-tól kezdve az önálló „népjóléti politika” fokozatosan elsorvadt. A politikai hatalom megítélés szerint, ha a gazdaság megfelelően fejlődik, akkor azzal automatikusan magoldódnak a társadalmi problémák. Ezért nem tartották szükségesnek sem a vonatkozó intézmények, sem a szociális munkát végző hálózat fejlesztését. A hivatalos állásfoglalás szerint 1950-1956 között Magyarországon nem létezett szegénység, az ország lakossága általános jóllétben él.

Mintegy fél évszázaddal ezelőtt új társadalom alapjainak lerakása kezdődött el, gigantikus gazdasági és társadalmi programokkal. Megindult a minden áron való iparosítás, a mezőgazdaság kollektivizálása. De mindehhez hiányoztak az erőforrások, a tőke és a pénz. Az alapvető forrás a mobilizálható munkaerő lett. Emberek százezrei hagyták el lakóhelyüket, változtatták meg életmódjukat. Szilárdnak hitt kapcsolatok hullottak szét, régi értékek szűntek meg úgy, hogy helyükön még most is légüres tér tátong.

1960-as évek elején nyilvánvalóvá vált, hogy létezik egy olyan réteg, aki életkora, anyagi helyzete, vagy egészségi állapota miatt nem képes önmagáról gondoskodni. Ennek jegyében alakultak ki a szociális gondoskodás különböző formái (étkeztetés, napközi otthon, szállást biztosító napközi otthon, házi szociális gondozás).

A szegénység továbbra is megőrizte tabu jellegét, viszont megszülettek szinonim kifejezései- a hátrányos helyzet, a halmozottan hátrányos helyzet, melyek polgárjogot nyertek a politikai és szociálpolitikai nyelvben, a sajtóban és a közvéleményben.

Az 1980-as évek végén bekövetkezett rendszerváltással az elhallgatott szegénység tömegesen jelentkezett, sőt az 1990-es évek kezdetétől fokozatosan emelkedő munkanélküliség tovább rontotta az amúgy is halmozottan hátrányos emberek sorsát. Újra népkonyhák alakultak szerte az országban, ahol minden korhatári megkötöttség nélkül étkezhetnek azok, akik más módon nem tudnak élethez jutni. Korábban jól működő szociális intézmények szűntek meg ( gondozási központok), de új funkcióval rendelkezők is jöttek létre (krízisotthonok, hajléktalanszállók, menedékházak).

Az idős kor, a betegség, a fogyatékosság problémái mellett a szegénység, a munkanélküliség növekedése is egyre több olyan problémát vet fel a mindennapi életvezetés során, melyekkel az egyén egyre nehezebben tud megbirkózni, s melynek megoldásához feltétlenül szükséges a szociális szakember támogatása, segítsége.

„Az embernek úgy kell élnie, amint gondolkodik,

mert másként előbb, vagy utóbb

úgy fog gondolkodni, amint él.”

(Paul Bourget)

Amennyiben elég érdekesnek és színvonalasnak találtad ezt a cikket oszd meg másokkal is. Köszönöm